A nyugati és a skandináv országokban, ahol egyébként jóval költségesebb hobbi a kutyatartás, alig vannak kóbor kutyák, felesleges almok. Sebaj, a kelet-európai országokból kipótolják, sőt itt még olcsó, beltenyészetben született, öröklött betegségekre sosem szűrt fajtatiszta jellegű bulldogokra, beaglekre, mopszokra vagy éppen ultra cuki keverékekre – mikor mi a divat – is könnyen szert lehet tenni. A kínálat végtelen, hála annak, hogy a világ ezen felén az ivartalanítást sokan még mindig valamiféle ördögtől való praktikának, vagy kutyakínzásnak tartják, és jönnek az archaikus tévhittel, miszerint a szukának egyszer legalább le kell fialnia. Nem kell! Ez egy minden tudományos alapot nélkülöző állítás! Sőt egészségügyi szempontból pont az ellenkezője az igaz. A gadóci “Végre itthon – Konečne doma” menhelyen jártunk.
Aki hosszú, egészséges életet akar a kutyájának és szeretné megkímélni egy csomó kellemetlenségtől, az ivartalanít. Így elkerüli a felesleges szaporulatok világra jöttét. Amiből így is van bőven. Évente 500 000 (!) szaporított fajtajellegű kutyát csempésznek ki az országból, miközben még több tízezer keverék vár gazdára. Zsúfolásig teltek a menhelyek, az állatmentők kertjei, házai, pincéi, lassan már párna helyett is kutya van a fejük alatt, miközben éjjel-nappal csörög a telefonjuk, ki, hol, mikor látott kidobott, megkínzott, elhagyott kutyát.
Mert sokak szerint így a legegyszerűbb megszabadulni tőlük. Elvégre mire vannak az állatmentők, meg a menhelyek?! Csak nem mindegy hova kerül az a szerencsétlen pára. Egy gyepmesteri telepre, ahol előbb-utóbb elaltatják, vagy egy jól működő menhelyre.
Az elmúlt években a komáromi kutyamenhelyről sok jót lehetett hallani, és még több rosszat. A legtöbben arra panaszkodtak, hogy a menhely vezetője, olyan vasszigorral és olyan magas kritériumok szerint válogatja ki a leendő gazdikat, hogy kétlábú legyen a talpán, aki annak meg tud felelni. El is buktak szépen sorra a jelentkezők, ki ezért, ki azért.
Ha itt nincs, van máshol! Mentek hát a jószándékú, állatmentő hajlamú komáromiak a szélrózsa minden irányába, és hoztak kutyát Nagymihályból, Újvárból, Léváról, Tatabányáról, Dél-Komáromból, Bicskéről, Brünnből…, ki melyik menhely internetes oldalán fedezte fel elképzelt szőrös kedvencét. Ez persze nem jelenti azt, hogy más menhelyeken nem szűrik meg a jelentkezőket. A legtöbb helyen kérnek bemutatkozó levelet, esetleg kérdőívet kell kitölteni, van, ahol csak többszörös látogatás után adnak ki kutyát, van, ahol szépkorúnak nem szavaznak meg kölyökkutyát, kisgyerekes családba nagytestű ebet és még sorolhatnám. Egy dolog azonban mindenütt ugyanúgy működik. Ivartalanítva vagy ivartalanítási szerződéssel adnak csak örökbe. De bevállalják az esetleges kudarcot, hiszen egyébként a kölykök ott nőnének fel menhelyen, ahelyett, hogy családban szocializálódnának. Ráadásul egy „édi-bédi” kölyöknek nagyobb esélye van a gazdásodásra, mint egy hebrencs kamasznak.
Állatmentés, a menhelyek működtetése valójában egy idegőrlő szélmalomharc. Sosincs vége. Orvosi körök, oltások, parazitamentesítés, műtétek, ivartalanítások. Mindenre elő kell, – erőn és lehetőségeken felül – teremteni a pénzt és közben ellátni a kis árvákat is. Etetni, kenneleket tisztítani, futtatni, szocializálni, télen-nyáron, esőben-fagyban. Naponta. Aki ezt elvállalja az nem lehet beteg, nem mehet szabadságra, mert negyven-ötven kutyát nem lehet csak úgy otthagyni. Bele lehet fáradni. Bele lehet fásulni. Ezért is döntött úgy Ing. Agnes Jelinková, hogy közel másfél évtized után átadja a stafétát a Végre Itthon (Konečne Doma) menhely megalapítójának és működtetőjének, Petruš Pál.
Aki az igazi küzdőkre jellemzően rábólintott erre a valljuk be hálátlan feladatra. A két menhely fúziójára több szempontból is a gadóci telephely volt a megfelelő. Egy ilyen horderejű akció azonban nem megy egyszerűen, hiszen a Végre otthon lakóin kívül a menhely tulajdonában lévő felszerelést is rövid időn belül át kellett vinni, aminek a következtében egy rendszerezett rendetlenség uralkodott el. A kutyusok ugyan nem bánták, az telephely új vezető azonban igen, hiszen így nem volt átlátható és esztétikus az udvar. Ő azonban talán korából fakadóan nem magányos farkasként akar harcolni, hanem a csapat, az összetartás erejében hisz, így vasárnapra meghirdettek egy nyitott napot. – „Célunk, hogy a látogatók számára is kellemes környezetet teremtsünk, ahol ismerkedhetnek, foglalkozhatnak a mentvényeinkkel. Így nem csak ők ismerik meg jobban a kutyáinkat, de mi is őket, mert az elsőre vagy egy facebookos „akarom ezt a kutyát” üzenetre továbbra sem fogunk egyet sem kiadni. Ezek az állatok már sok mindent megtapasztaltak, sokan a saját bőrükön ismerték meg az emberi kegyetlenséget, másokat kidobtak az út szélére. Sok munkánk van a mögött, hogy megnyíljanak, újra bízni kezdjenek. Egy sikertelen gazdásodás után visszakerülni a menhelyre a lehető legrosszabb a kutyáknak. Magukba fordulnak, feladják. Ezért az örökbefogadókkal szemben továbbra is, ha nem is annyira, mint régen, szigorúak lesznek a kritériumaink.” – vázolta fel az elképzeléseit a menhely új vezetője.
Mintha még az égiek is belátták volna, hogy milyen fontos ez az ügy a kutyusoknak, és elhessegették az esőfelhőket. Így ragyogó napsütéses idő fogadta azt a harmincöt önkéntest, akik szívükön viselik a ketrecek rácsai mögött élő közel ötven gazdátlan eb sorsát.
Munka akadt bőven. Volt, aki a kifutó részt takarította, volt, aki a kenneleket és mindig akadt pár kéz, aki a kutyákat fésülte, simizte. És ők csak jöttek és jöttek, lobogó fülekkel, csillogó szemekkel, reménykedve, hátha sikerül „eladniuk “magukat és végre hazamenni. Nem azért, mert a menhelyen nem jó. Jó nekik, fizikai értelemben nem szenvednek hiányt semmiben. Lelkileg azonban igen, hiszen a kutya olyan genetikailag a hároméves gyermek intellektusával bíró társállat, aki mindennél jobban vágyik egy gazdira. Egy Igazira. Aki csak az övé, akit szolgálhat, akire felnézhet, akit tisztelhet és akit védhet. Hűségesen. Egy életen át. Egy kutyaéleten át. Sajnos az ő életük sokkal rövidebb, mint a miénk, embereké, így az ő időszámításukban a hónapoknak, éveknek más a súlya, más az értéke. Nem lenne szabad hagyni, hogy kárba vesszenek, elpocsékolódjanak a napjaik, heteik, hónapjaik, sokszor éveik, miközben ők egyre reménytelenebbül várják a szabadulást.
Azoknak, akik kölyökként kerülnek be, sokkal nagyobb az esélyük, hogy hazaviszik őket, mint azoknak, akik már korosabbak, miközben pont az idősebbeket viseli meg jobban a váltás. Ők már megtapasztalták, milyen tartozni valakihez, valahová és hirtelen elvesztik mindazt, ami addig a biztonságot jelentette számukra. A falkát. Oda az ismert közeg, az ismerős szagok, az ismerős kéz simogatása, addigi életük semmivé foszlik amint a menhely rácsai mögött találják magukat. Napi fél óra szabadság. Ennyi. Többre nincs idő, nincs lehetőség önkéntesek nélkül. Önfeláldozó állatbarátok nélkül a legjobb akarattal sem lehet igazán jól működtetni egy menhelyet.
A változások eléréséért az állatvédelemben azonban mi is ugyanúgy felelősek vagyunk. Míg más országokban az állatok ügyében a társadalom nagy része anyagilag és tettek szintjén is elképesztő mértékben mozgósítható, és már iskolás korban megkezdik a felelős állattartásra nevelést, a lakosságot pedig tájékoztató honlapokon keresztül próbálják minél jobban bevonni az állatvédő szervezetek munkájába, fajtákhoz értő szakemberek segítik a tudatos kutyaválasztást, a lokális televíziók rendszeresen bemutatják a helyi menhely lakóit, addig nálunk a legtöbb ember közömbös az állatok sorsa iránt, vagy fotelharcosként hamis profil mögé bújva osztja az észt, vagy éppen szid mindenkit.
Püthagorasz, már az ókorban leírta, hogy “Mindaddig, amíg az Ember könyörtelen pusztítója lesz az alacsonyabb szintű élőlényeknek, nem fogja ismerni sem az egészséget, sem a békét.”
(forrás: komaromonline.sk – JN, fotók: FB)
